Skandináv és holland szerzők szerint a vér PSA meghatározásán alapuló prosztatarák-szűrés 21%-kal csökkentette a prosztatarák okozta halálozást (több mint 11 éves nyomonkövetés alapján vonták le ezt a következtetést). Számos más faktor figyelembevételével újraértékelték a szűrési lehetőségeket, és a következő (európai) módszertani javaslattal álltak elő:
- csak abban az esetben van értelme a PSA alapú szűrővizsgálat végzésének, ha a vizsgált személy várható életkora a mintavételt követően meghaladja a 12-15 évet
- ha a kiinduló PSA érték 1 ng/mL-nél kevesebb, akkor elegendő 7-8 évente szűrni; amennyiben 60 éves korban is 1 ng/mL-nél alacsonyabb a PSA, akkor nem javasolt a további PSA alapú szűrés
- az emelkedett PSA alapján kiszűrt tünetmentes betegeknél az aktív kezelés helyett a megfigyelés és rendszeres ellenőrzés a javasolt módszer
- a klinikai viselkedés, szövettan alapján agresszívebb viselkedésű kiszűrt prosztatarákos betegek kezelését a nagy tapasztalattal bíró, sok beteget kezelő központok felé célszerű irányítani – a klinkai vizsgálatoka alapján ezekben a központokban hatékonyabb a végzett terápia.
Ugyancsak fontos felismerés, hogy a kezelést igénylő, agresszívebb prosztatarákos betegek korai felismerésére kiegészítő biomarkerek alkalmazását szükséges bevetni. A legjobb jelenleg ismert gyakorlat a szabad PSA (fPSA) meghatározásának alkalmazása, illetve a proPSA meghatározása akkor, ha a totál PSA 4 és 10 mg/mL értéket mutat. Ilyenkor sokat segít a PHI (prostate health index) kiszámítása, mely klinikai vizsgálatok alapján segít az agresszív prosztatarákos esetek idejekorán történő felismerésében.
És mi történjen azokkal a kiszűrt személyekkel, akiknél a várakozás és ellenőrzés a választandó eljárás? Elsődleges reakcióként ilyenkor beindul az „egészséges életmódra” való áttérés, a családon belüli tanácsadás, az internet idevonatkozó fórumainak fokozott látogatása, és mindennek eredményeként különböző táplálék-kiegészítők fogyasztása, esetlegesen más „alternatív” kezelési eljárások alkalmazása. Azonban ezekkel az eszközökkel nagyon körültekintően kell bánni – a közelmúltban publikált klinikai vizsgálatok számos esetben bizonyították ezen eljárások hatástalanságát, illetve ami még rosszabb: a káros hatásukat. Kenfield és munkatársaik 2014-ben közölték, hogy a szelén (szelénium) rendszeres pótlása áttétmentes prosztatarákos betegeknél jelentősen fokozta a halálozást; illetve Klein és munkatársai által 2011-ben publikált vizsgálatból tudjuk, hogy az átlagos kockázatú féfiaknál a rendszeres E-vitamin bevitel szignifikánsan fokozza a prosztatarák kockázatát.